Elegem van! Nem a körülményekből, nem az emberekből, de még csak nem is a nehézségekből. Magamból van elegem. Közben egy vulkán kitöréséhez elég energia van a lelkem mélyén - megfeszül tőle az egész testem és az ordítás az egyetlen dolog ami képes kijönni belőlem. Te is éreztél már így?

Éppen a „Túladagolt boldogság - a pozitív gondolkodás mellékhatásai” című könyvet olvastam. Érdekesnek találtam benne a szerző beszámolóját, az egy hetes meditációs táborba való elvonulásáról. Egy hét beszéd és mindenféle kommunikációs kontaktus nélkül, napi 8-10 óra meditációval. A szerző, Oliver Burkeman megosztja a tapasztalatait, miszerint az első napokban kimondottan nehéz nem gondolni semmire és csak a meditáció alatti lélegzésre koncentrálni - ami egyébként a feladat. A gondolataink jönnek-mennek és sokkal nehezebb őket irányítanunk. Erre persze nem jövünk rá a hétköznapi rohanásban.

Szalézi Szent Ferenc, a keresztény meditáció gyakorlója azt mondta: „Gyengéden vezessük vissza magunkat a lényeghez. És ha az egész óra alatt mást sem teszünk, mint ezerszer visszahozzuk a szívünket, de újra és újra elvándorol, akkor is jól használtuk ki az időnket.”

Valamiért az én gondolataim is elkalandoztak olvasás közben. Rám tört egy érzés, ami a legutóbbi kórházban töltött szilveszterem óta kísért. Úgy érzem, kibújnék a testemből. Lecserélném. 30 év 3 nagy seb - akárcsak egy háborús veterán. Háború. És tényleg. Az én háborúm saját magammal.

A telepátia megint működik, mert éppen rám ír Tamás barátom. A hamarosan megjelenő közös könyvünkön dolgozott, és eszébe jutott egy ötlet. „Engedd ki a gőzt”, ezzel foglalta össze azt a mondanivalót, hogy néha nagyok a kilengéseink, aminek következményei vannak. Azt mondta írjunk ezekről. Ó bazdmeg! Gondoltam rögtön. Épp a legutóbbi „stressz levezetés” miatt van most egy kibaszott fém darab a bal karomban. És most éppen nagyon nem vagyok vele kibékülve. Ahogy azzal a kis „gézszerű” baszom anyaggal sem, ami meg a lyukas rekeszizmom foltozza össze. Általában azt gondolom ezekről, hogy egy sérült T-1000-es terminátor vagyok. Ha már ezzel kell élni, akkor ez a minimum, nem?

De vannak szar napok. Van, amikor kibújnék a bőrömből, és esküszöm néha becsukom erősen a szemem, arra gondolva, bárcsak visszamehetnénk az időben, hogy visszacsináljam a dolgokat. Persze erre még a T-1000-es terminátor sem képes. De kurva optimista vagyok. Egyszer csak sikerül…

Aztán végig gondolom milyen üzenetet is szán Tamás ehhez a részhez a könyvben. Majd rájövök, hogy nem akarok erről úgy beszélni, mint aki büszke rá. Nem akarok rossz példát mutatni, de ott van bennem, hogy mégis elmeséljem, mert tanulságos. De úgy érzem, ELÉG VOLT! Nagybetűvel, igen. Elég volt egy életre. Nem akarok többé nem emlékezni az estékre.

Elég volt, hogy túl korán, gyerekként szereztem az első hegeket. Elég volt, hogy emiatt „2010, az egy az egyben kiesett.” ahogy Ketioz is megreppelte már. Elég volt, hogy a világ másik felén hullarészegen egy szál alsógatyában mászkáltam az utcán. Pesten a körúton meg már anélkül… Elég volt a legmocskosabb önpusztításból, amit egész életemben csináltam. Elég volt abból, hogy nem tudom mennyi embert bántottam meg ezeken az éjjeleken.

És amikor megérkezett az angyal, akiről hiszem hogy okkal jött értem, akkor megint belecsúszok egy lehetetlen helyzetbe. A mérhetetlen nagy pofám, és a felettem „csak Isten” áll hozzáállásom miatt, pedig most már ott van a karomban az a bizonyos fém baszás is, amit már írtam. Önmagunkat és a múltat nem tagadhatjuk meg. Persze változunk, és sokszor hálát adok az égnek, mert talán az utolsó pillanatban érkezett meg Ő, aki képes volt hatni rám. De még így is beszereztem egy újabb heget.

Egy újabb emlék a testemen, ami már örökre velem marad. Az én démonjaim így hagyják maguk után a kézjegyüket. Én pedig néha nem tudok ezzel a tudattal mit kezdeni. Megjavulnék eskü, de ahogy a hegymászókat vonzza a csúcs, úgy vonz engem is az élet teljes spektrumának a megélése - ami nem történhet hétköznapi módon. Mindig mondom, ahhoz hogy jó sztorik legyenek és nagy tanulságok, ahhoz olyan „élményekre” is van szükség…

Éjfél már rég elmúlt. A földi őrangyalom itt alszik mellettem. A közelsége és az írás megnyugtat.

„Nem tartja fogva a hollót, együtt repül vele,
a szemembe néz és tudja minden démont elűztem-e.”
- mondja a fejemben Riddler szüntelenül.

Talán pont ez a jövő záloga. Így könnyebb. Így a testet torzító hegek már elviselhetők, sőt iránytűként szolgálnak. Így nem kell másik test, és a múlt megváltoztatása sem. Jó ez így. Az enyém, minden szégyenével és büszkeségével együtt.