Idegesít hogy mások alszanak, míg én megyek és csinálom a dolgokat. Idegesít ha valaki megelégszik. Idegesít ha zavar valakit, mikor önmagam vagyok. Idegesít, hogy vannak emberek akik direkt feszegetik a tűréshatáromat. Idegesít, mert látom hogy eltelik az idő. Hogy kárbavész ami már soha nem térhet vissza. Idegesít, ha azt mondják: "pihenni muszáj". Idegesít, hogy nem értik. Idegesít, hogy egyedül látom így a világot. Idegesít, ha valaki csendben húzza be maga után az ajtót, csak mert nem meri bebaszni. Felbasz, ha valaki megalkuszik az életében. Idegesít hogy sokszor olyan akarok lenni, mint mindenki más - és idegesít, hogy ez soha nem fog megtörténni.
Idegesít, hogy a szeretetkurvaságom miatt túl sok szivességet megteszek másoknak. Idegesít hogy ritkán fogja meg valaki a kezem önérdek nélkül. Emiatt idegesít, hogy soha nem lehetek gyenge. Idegesít, hogy túl sok mindent elhittem amit rólam mondtak. Idegesítenek az emiatt elvesztegetett évek. Mert engem leginkább a pazarlás idegesít. Az idő elpazarlása. Ördögi kör ez, mert a sok-sok órában, mikor fel van cseszve az agyam, én is elpazarlom azt a sok időt, amit a düh helyett alkotásra használhatnék.
De lehet hogy erre a dühre szükség van az alkotáshoz. Sőt, biztos. Mert ha kendőzetlenül végignézünk a világban, a düh emeli ki az embert az unalmas szürkeségből. És ha már eléggé dühös az ember, átmegy a falon is. Aztán mikor eléggé átment a falon, akkor visszanéz... és látja hogy hálás az útért. Hálás a makacsságért. Hálás a régmúlt dühért. Ez a sok hála pedig átfordul szeretetbe. De talán ez az egész csak önigazolása saját magamnak.
A bal kezemben a düh, a jobb kezemben a szeretet. De együtt rakja e két kéz a boldogság útját, mert így marad emberi a világ. Ha letagadnánk a dühöt, nem lennénk soha többé éhesek és kíváncsiak. És eltűnne az egyik legszebb emberi tulajdonság, a nyughatatlanság!
