Javában benne vagyunk már a 2016-ban. De az igazat megvallva én még csak most térek magamhoz. Na nem azért, mert hetekig ünnepeltem a szilvesztert. Sokkal inkább, mert az év elején néhány napig a legjobb amit ki tudtam hozni magamból, az a plafon bámulása volt. Jó dolog ez a plafon. Nem beszél vissza, nem szól egyetlen rossz szót sem. Csak figyel szépen szótlanul, míg az ember megkérdőjelez vagy éppen megválaszol lassan mindent magában.
December végén találkoztam valakivel, aki hirtelen nagy hatást tett rám - ezen én lepődtem meg egyébként a legjobban. Viszont rövid időn belül olyan gyomrosokat kaptam ettől a személytől, amiket bár eddig is tudtam az életemről, mégsem vettem komolyan senkitől. (Szeretem én meghallgatni másnak a véleményét, ha egyezik az enyémmel :D) De van úgy, hogy azért találkozunk valakivel, hogy felnyissa a szemünket. Lehet csak egyszer találkozol ezzel az emberel és utána soha többé nem látod. Viszont van úgy, hogy egy ilyen találkozás megváltoztat sok mindent. Pontot tesz a kérdőjelek helyére. Régi ajtókat falaz be és újakat nyit meg.
Akarva-akaratlanul ez egy hullámvasút. Bele kell nyalni a szar ízébe, hogy értékelni tudjuk az édeset. Vagy hogy egyáltalán fogalmunk legyen arról mi a különbség a szar és az édes íz között. Szóval ez így teljesen rendben is van. De a plafon bámulása alapvetően nem a legédesebb íz. :)
Vannak akik el akarják hitetni veled, hogy nem vagy elég, mert úgy érzik ők sem elegek. De vannak akik nem akarnak elhitetni semmit, csak elmondják a véleményüket, mert nem értenek. Nem értik amit csinálsz és azt sem ahogyan csinálod. De ettől ők nem saját maguk önigazolását keresik. Az elsőre tenni kell magasról, a másodikra viszont kikerekedett szemekkel oda kell figyelni. (Bár mondjuk ott sem mindegy hogy ki mondja...)
"Vajon milyennek képzeltek? Képzelem..." Ketioz
Napokig ez a kérdés járt a fejemben a plafon bámulása közben. Itt van ez a Boldogság Projekt, amibe szívem-lelkem beleteszem. De ez terápia saját magamnak is. Kitárulkozni a világnak, vállalni a hibákat, félelmeket, sérüléseket. Sztorit csinálni az életből úgy hogy mindenben megtaláljam a jót és az élvezetet - sokszor a magam kretén módján. És tényleg nem tudom mit gondoltok rólam. :) Mert sokféle arcom van, amit a Boldogság Projektben nem mutattam még. Mert nem láttatok akkor amikor sokkal többet iszok a kelleténél és ingyen mozit csinálok a körúton. Nem láttatok még az akaratos, "nemengedekavéleményemből" részem sem. Szóval a "nagy átlaghoz viszonyítva" nem vagyok egy könnyen elviselhető ember, erre rá kellett jönnöm - miközben ezt évekig nem akartam meghallani, hiába mondták már többen is..
De vajon ez a nehezen elviselhető, akaratosság, önfejűség és a szabálykerülés akkor rossz? Mert nekem ezt mondták. Viszont a plafon azt súgta, hogy minden amit elértél, amit eddig tettél és ami felé most haladsz az nem létezhetne, ha nincs meg a "csakazértis" hozzáállás.
És akkor rájöttem: nem pusztíthatom olyan mértékben a szervezetem, ahogy azt eddig tettem, hiszen akkor nem lesz elég időm megvalósítani mindazt, amit akarok az életben. Viszont a önfejűségem egy percig sem szabad feladnom, éppen azért, hogy el is érjem amit akarok. :)
A legnagyobb felismerésem azonban az volt, hogy a megítélésem kizárólag a tetteimen fog múlni. Mert ha nem adja a világnak Steve Jobs az Apple jobbnál-jobb termékeit, akkor csak egy sokszor elviselhetetlen, sérelmeit és sérüléseit nehezen feldolgozni tudó emberként marad meg azoknak a tudatában, akik ismerték volna. Szóval megértettem, ha nem alkotok és nem teszek olyan dolgokat amikről látom, hogy azok megérintik a Te életed is, akkor csak egy "hobbi" alkoholistaként maradok meg az emberekben. Azt pedig rohadtul nem akarom.
Tehát a java még csak most kezdődik, mert úgy érzem épp itt az ideje, hogy egy fokkal komolyabban vegyem ezt az életnek nevezett dolgot. Ez pedig a Te a hasznodra fog válni, én már tudom. :)
Maradj velem és a Boldogság Projekttel, imádni fogod!
Szeretettel ölellek,
Á.
